|
Az oldal néhány fontos célkitűzése: | |
| • a természettudományok népszerűsítése; | |
| • hogy minél olcsóbban elérhetővé tegyen minél több tudományos és műszaki ismeretet; | |
| • hogy általánosan ismertté tegye a tudományos és műszaki szaknyelv alapszavait; | |
| • hogy a tudományos és műszaki szaknyelvet a lehetőségek szerint magyarosabbá formálja. | |
|
|
A szerző rendhagyó önéletrajza: | ||
| Események | Megjegyzések, tanulságok | |
|
A vietnami háború békeszerződése után, az első 16-bites mikroprocesszor megjelenésének évében, 1973. május 11-én születtem meg Csongrádon. (Sajnos rá két hónappal hunyt el fiatalon Bruce Lee, a kor, illetve nálunk inkább az 1980-as évek sztárja.) Sajnos a 70-es években Magyarországon már bevett gyakorlattá vált a "kölségvetési hiány" külső forrásokból való pótlása. 1973-ban az államadósság már 2,5 milliárd dollár volt. Emellett biztos és nyugodt munkahelyek, igaz még minden második szombaton is. A boltokban általános hiány, választékhiány, COCOM-lista. A televíziózás már egészen elterjedt volt (2,2 millió előfizető), de ekkor még szinte csak fekete-fehér készülékeken, hétfőn és hétköznap estig adásszünettel, igaz hogy már két csatornán. A könyvek, újságok, TV-műsorok még alaposan cenzúrázottak. Egy fekete-fehér fényképem (retusált szemöldökkel):
Szüleimmel együtt Csanyteleken laktunk a nagyszülőktől (ők egy időre tanyára költöztek) kapott házban. Apukám, szintén Szabó István, gépszerelőként dolgozott az egyik környékbeli TSZ-ben, anyukám Szabó Istvánné (Valkovics Valéria) betanított varró volt a helyi KTSZ-ben. Falun laktunk, de igazi 3-tagú munkáscsalád voltunk. Szüleim 1970-ben:
Az, hogy viszonylag sok fényképünk volt, főleg annak köszönhető, hogy már '70-ben vettek egy Szmena 8 (nem Szmena-8M) fényképezőgépet:
Ami körülbelül 1500,-Ft-ba került, amikor anyukám fizetése 1200,-Ft és apukámé 2500..3500,-Ft volt a túlórák számától függően (1 kg kenyér fixált áron 3,60-Ft). |
Habár a korra jellemző volt a szabadságjogok korlátozása, a jól végzett munka és a szellemi munka értéktelensége, valamint a mindennapokat még áthatotta a "politikai nevelő munka", általában a gyermekeknek már nagyon jó dolga volt. Ami már nem volt: (a teljesség igénye nélkül) • ideológiai tisztogatás, kirakatperek, személyi kultusz ('56 utáni enyhülés); • folyamatos éhezés (legfeljebb néha-néha egy kicsi), ami az 50-es és 60-as években azért még sok családra jellemző volt (például, hogy a hónap vége felé már nem minden nap vacsoráztak, reggeliztek...); • téli didergés (legfeljebb néha-néha egy kicsi), mert ruhára, meg tüzelőre már úgy-ahogy mindenkinek tellett; • gyermekmunka (kivéve falun, a "családi birtokokon"). Ami már volt: (a teljesség igénye nélkül) • GYES (gyermekgondozási segély), amit a munkaerőfelesleg és a népesség csökkenése miatt vezettek be (már 1967-ben); • dohányzásban már a világ "élvonalában" voltunk; • mikrobarázdás hanglemez, orsós szalagos magnó, kazettás magnó, filmszalagos kamera. Ami még nem volt: (a teljesség igénye nélkül) • tandíj, egyik iskolában sem; • csúcstechnológia az iparban és a műszaki oktatásban (10-30 éves lemaradás); • nyelvtudás (és azóta sincs, habár lassan fejlődik); • általános környezetvédelem, szelektív gyűjtés és újrahasznosítás; • telefon (kivéve az államigazgatásban), mobiltelefon, videokamera, képmagnó, elektronikus zsebszámológép, személyi számítógép, Internet; • a luxuscikkek folyamatos csábítása (mivel nem nagyon voltak); • óriási vagyoni különbségek; • szép, de ízetlen élelmiszerek, élelmiszer hamisítás, folyékony füst, gyorshízlaló takarmányok...; • élelmiszer pazarlás; • tömeges elhízottság, a gyermekek körében is; • egész napos: TV-nézés, video- és számítógépjátékok, chat-elés, facebook-ozás; • könnyen elérhető pornográfia (habár igény volt rá). Ami még volt: (a teljesség igénye nélkül) • központi gazdaságirányítás (termeléselosztás, bevétel elosztás, árképzés); • teljes foglalkoztatottság, "munkakerülés", mint törvénykezési fogalom; • elterjedt-elfogadott családon belüli erőszak, nem hivatalos testi fenyítés az iskolákban; • 18 hónapos kötelező sorkatonai szolgálat; • csúszópénz (a bolti eladóknak bizonyos termékekért); • tiltott szerencsejáték, szeszesital zugkimérés; • származás (munkás, paraszt, értelmiség), párttagság szerinti megkülönböztetés az iskolákban, munkahelyeken; • olvasás (könyvek). Hogy a fentiek közül melyik és mennyire volt jó vagy rossz, azt nem minden esetben könnyű eldönteni. De annyi már bizonyosan látszik, hogy némely (nagyon sok) embertársunknak most sem ártana, ha valaki irányítaná a mindennapjait (akiknek nehézséget okoz a hosszú távú gondolkodás és a jövedelem beosztása, akik nem tudnak ellenállni az erős csábításnak...). (Akik azt hangoztatják, hogy mostanában milyen drága a kenyér a régi 3,60-hoz képest, azok számoljanak utána! Az átlagkereset 1960-ban 1575,-Ft, 1970-ben 2222,-Ft volt (KSH). A betanított munkások és mezőgazdasági segédmunkások (vagyis a dolgozók nagy részének) órabére 1960-ban 4..5,-Ft, 1970-ben 6..8,-Ft volt. Manapság, 2014-ben, hasonló képzettséggel nettó 500..800,-Ft a nettó munkabér, és körülbelül 250,-Ft a kenyér. A kenyér ára is államilag szabályozott volt és nem valós költségszámításon alapult, illetve, amit 1957-ben valós alapokon kiszámoltak, azt 20 évig fenntartották a körülmények megváltozása után is. Így lehetséges, hogy a kenyér a fizetéshez képest egyre olcsóbb lett. Látható, hogy akkoriban is (1970-ben) hasonló áron volt a kenyér, mint manapság, vagyis egy óráért járó (minimál)bérből körülbelül két kilogramm kenyeret lehetett vásárolni. Az azóta megvalósult gépesítés, a hatékonyabb termelés a kenyér valós árát csökkentette, viszont a környezetvédelem, a higiéniai előírások szigorítása és a magas adóteher növelte azt.) |
|
| Események | Megjegyzések, tanulságok | |
|
Az apai nagyszüleim (szintén Szabó István és Szabó Istvánné (Klepeisz Mária)) az öt fiatalabb gyermekükkel együtt a Dunántúlról kerültek Felgyőre (Csanytelek mellé) a Felgyői Állami Gazdaság halászati üzemegységéhez. Mivel nagyapám lett a felgyői (Vidre-éri) halastavak halászmestere, szolgálati lakást (házrészt) is kaptak a halastavak közvetlen szomszédságában. Gyermekkoromban folyamatosan jártunk a felgyői halastavakhoz, a szolgálati ház a gyermekeik és unokáik találkozó helyéül is szolgált. Ez egy viszonylag újépítésű másfél szobás téglaház(rész) volt, amelyben a nagyszoba már fapadlósra készült. A víz nem volt bevezetve, hiszen külterületen vízvezeték sem volt. 100 méterre volt egy artézi kút, amelyből folyamatosan folyt a víz a halastavakba, innen kellett a vizet hordani. Születésemkor az áram már be volt vezetve, előtte petróleumlámpás világítás volt és telepes rádiókészüléket hallgattak. A házuk előtt a nagyapámmal:
A nagymamámmal az oldalsó kertben:
A nagyapámra, aki sajnos viszonylag fiatalon (1978-ban) meghalt, majdnem csak a képekről emlékszem. Valós emlékként él bennem az, talán 3-4 éves koromból, mennyire örültem annak, mikor arra készültem, hogy majd sétálni megyünk vele a közeli erdőbe.
Egy másik, már nem olyan kellemes emlék, amikor alvásból riadtam fel a nagyapám ölében. Egy disznóvágáson történt, amikor a család együtt volt a nagy konyhában, hogy "felrobbant" a kávéfőző. Az utolsó emlék vele kapcsolatban a legkellemetlenebb, az, amikor a temetésén, 5 évesen, be voltam csukva egy ismerősünk kocsijába. A nagymamámmal nincs ilyen korai különleges emlékem, vagy csak összemosódnak a későbbi élményekkel. |
A háború utáni körülmények, az akkori életvitel nagyban eltért a maitól. Egyszerű, olykor romos, de általában teljes felújításra szoruló házakban, lakásokban éltek az emberek, sokszor családonként egy szobában. A falusi házak teljesen komfort nélküliek voltak, nem volt áram, vezetékes víz, csatorna, fürdőszoba és WC a házban. A városokban valamivel jobb volt a helyzet, de még nem voltak igazán nagy különbségek a falvakhoz képest. A "túlélők" hozzáedződtek a háború alatti ínséges körülményekhez, minden kis értéket becsültek, nagyon takarékos életmódot folytattak. Habár a lehetőségek nagyon szerények voltak, aki kitartóan és sokat dolgozott, lassan fejlődni tudott. Így az átlagos életszínvonal folyamatosan javult és a sokat nélkülözöttek tudták is értékelni a pozitív változásokat. Az államosítás, a TSZ-szervezés, a származás szerinti megkülönböztetés sokak életét megkeserítette, de a legszegényebb rétegek, az éhező városi munkáscsaládok helyzete mégis sokat javult a "lakásosztás", a kötelező beszolgáltatás, az ingyenes oktatás bevezetése, stb... után. Az "egyszerű" (kétkezi dolgozó) emberek, ahogy mostanában sem, akkoriban sem igazán voltak aktív résztvevői a politikának, nem látták át, nem tudták objektíven megítélni a világ dolgait, inkább csak a saját boldogulásukkal foglalkoztak, csak a saját szemszögükből, érdekükből ítélték meg a dolgokat. Tudták, hogy nincs minden rendben, de tudták, hogy azelőtt sem volt minden rendben, így inkább csak szó nélkül sodródtak az árral. Aki nem "vette a lapot", erősen mutatta ellenzékiségét, vagy túlzottan bírált, vagy akár csak nyilvánosan elégedetlenkedett (még ha sokszor jogosan is), könnyen bajba kerülhetett. Aki viszont csak "tette a dolgát" a munkahelyen, az iskolában és otthon, az szép lassan gyarapodott, az élete könnyebb lett, az életkörülményei javultak. A beindult lakásépítési program (1960-ban már 58059 új lakás, 1970-ben 80276) 1975-ben érte el a csúcsát a 99588 új lakás építésével (KSH). Az új, általában már összkomfortos lakás vagy ház a munkáscsaládoknak óriási előrelépést jelentett. A panelházak levették a lakással, házzal kapcsolatos gondokat az emberek válláról, az üzemi étkeztetés olcsón megoldotta a munkaidőben nehéz "ebéd-kérdést", a városokban jó tömegközlekedés gyors munkábajárást tett lehetővé, így a dolgozóknak a munka után "rengeteg" szabad idejük lett. Ez már szinte "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" volt. Hogy ki mit csinált a felszabadult időben, az csak tőle függött. Van, aki tovább dolgozott, van, aki "fusizott", van, aki hobbi tevékenységet űzött, jutott idő a kultúrára, tanulásra, testmozgásra, ha csak a "hasznos" dolgokat soroljuk fel. (Az életszínvonal növekedésének "apró" szépséghibája az 1975-re már 4,5 milliárd dolláros államadósság volt.) A falvakban más volt a helyzet, nem volt állami lakásépítési program, a házát és melléképületeit mindenki maga építette. (1970 után már voltak szolgálati- és társasház építések is. A szolgálati lakásokkal próbálták a faluban tartani vagy odacsábítani az "értelmiséget", tanárokat, orvosokat. A társasházakat, egyen házsorokat a helyi termelőszövetkezetek építőbrigádjai építették, be lehetett rájuk fizetni, már akár hitelből is.) A háborút megélt idősebbek a megtakarított pénzüket általában nem az életkörülményeik javítására fordították, hanem földre, jószágra gyűjtöttek. Sokan egész életüket úgy élték le, hogy a házukba nem volt bevezetve a víz, nem volt fürdőszoba, az udvaron volt a WC. Ez a generáció mára kezd teljesen eltűnni. A szorgalmas falusiak általában az összegyűjtögetett pénzből nem maguknak, hanem gyermekeiknek vettek új, már komfortos házakat. (Az iparosodás következményeként a fiatalok már nagy számban költöztek a környező városokba, a felsőoktatásban végzettek pedig akár távolabbra is.) A falusi életmód általában azt jelentette, hogy a TSZ-ben elvégzett munka után (mellett) végezték a saját ház körüli földterület művelését, az állattartást. Ez egy kisméretű, de igazi parasztgazdálkodással volt egyenértékű. A földművelést és az állattartást egymással összefonódva végezték, mindennek megvolt a maga szerepe a zárt körforgásban, aminek az ember is része volt. Nem volt hulladék, a növények minden részét, és az állatok minden egyes porcikáját felhasználták valamire. A többletet eladták, hogy munkaeszközöket vehessenek. Ez körülbelül "14 óra munka, 8 óra pihenés, 2 óra szórakozás" volt. Mivel a "kelő Nappal" indult a kinti munka és sötétedésig tartott, télen jóval több idő jutott a pihenésre, szórakozásra. Szabadnap nem volt, az állattartás nem engedte meg a lazítást. Vasárnaponként, az egyházi törvényeket hagyományként megőrizve, viszonylag keveset dolgoztak, azt is úgy, hogy mások ne lássák. A legtöbben templomba is eljártak. Az asszonyok általában otthon dolgoztak, elvégezték a házimunkát, "nevelték" a gyermekeket és az állatgondozásból is bőven kivették a részüket. Valószínűleg már akkor is, mint most is, a lelkiismeretes asszonyok dolgoztak a legtöbbet. Természetesen egyre több lány és asszony vállalt munkát a TSZ-ben és az egyéb, általában könnyűipari szövetkezetekben, amit az újonnan megnyílt óvodák segítettek. 1970 után a jó termőterületen élő falusiak közül már sokan átálltak a "bolgárkertészkedésre", így hamarabb és több zöldséget szüretelhettek, majd később ennek tetejébe még jött a fóliasátor és a villanymotoros szivattyú... A háztáji zöldségtermesztés óriási plusz bevételt jelentett a kertészkedőknek, később már szervezett zöldségátvevő telepek is működtek, amelyekkel előre lehetett szerződni bizonyos mennyiségekre, nem kellett a városi piacra szállítani és árusítani. (A bolgárkertészkedés egyik alapja, a melegágyi palántanevelés volt, ami egy hónappal előrehozta a termés "beérését". A melegágy egy földbe mélyített, üvegezett fedelű, növényi trágya erjedése által fűtött lapos üvegház volt, ami biztosította, hogy a jó idő beköszöntével már szépen fejlett palántákat lehetett kiültetni a szabadföldbe.) Később jött a fóliasátor, majd a fűtött fóliasátor... |
|
| Események | Megjegyzések, tanulságok | |
|
Az anyai nagyszüleim (Valkovics Rókus és Valkovics Rókusné (Révész Katalin)) Csanyteleken laktak, nagymamám csanyteleki, nagyapám pálmonostorai születésű volt. A háború után ismerkedtek meg, illetve mutatták be őket egymásnak. Akkoriban, mivel sok fiatal odaveszett a harcok során, nagyon nehéz volt férjet találni. Az eladó sorú lányoknak távolabbi falvakból is kerestek férjjelölteket. Őket is így ismertették össze, amit sírig tartó házasság, sok munka, de boldog élet követett. Nagyapám nagyon szerette a "földet", a gazdálkodást, a kertészkedést, kedvence a szőlőtermesztés és borkészítés volt.
|
||
| ||
